Szokták mondani, hogy a focihoz és a politikához mindenki ért. És valóban, habár a két terület merőben különbözik egymástól, néhány párhuzam mégis felfedezhető. A hétvégén két nagy meccs lesz, szombaton nemzeti válogattattunk lép pályára a továbbjutás szempontjából fontos meccsen keleti szomszédunknál, míg mi tiszaföldvári „szurkolók” vasárnap az önkormányzati választásokon tartunk válogatót és reményeink szerint a legjobb csapatot és edzőt sikerül összeraknunk. Hiszen még ránk is sok, az előbbre jutás szempontjából számtalan sorsdöntő „mérkőzés” vár a következő 5 évben. De hagyjuk is a politikát, hisz mostanság úgyis úton-útfélen untatja, vagy épp idegesíti Önöket. Inkább a fociról beszéljünk. Ha mégis találnak némi analógiát a tiszaföldvári közélettel, az tán csak a véletlen műve.
A magyar labdarúgás dicső múltat tudhat magáénak. Még a legnehezebb időkben is saját belső erejére, adottságaira alapozva ki tudott emelkedni. Szomszédjaihoz képest (sőt világviszonylatban is) ki tudott emelkedni tehetséges edzőknek és játékosoknak és az eltántoríthatatlan szurkolóknak köszönhetően. Az utóbbi évtizedekben a helyben járás jellemző. Mi szurkolók hiába építjük magunkba újra a reményt meccsről-meccsre, mindig hidegzuhany az osztályrészünk. Persze kifogás mindig van bőven, hogy nincs pénz meg még épül a csapat, meg a feltételek nem megfelelőek és még egy kis türelmet kérnek. Mára odáig jutottuk, hogy nálunk jóval szerényebb futballkultúrájú országok is megalázó vereségeket mérnek ránk. A szurkolók már kiábrándultak a játékból, már nem érzik magukénak a csapatot. Talán korábbi válogatott játékosok és edzők nehezen fogták fel, hogy ők nem maguknak játszanak, ők egy nemzetet képviselnek és szurkolóik kiszolgálása a megtisztelő feladatuk. Joggal várnánk el tőlük, hogyha lehetőséget kapnak, ellentmondást nem tűrően, motiváltan, harciasan, összerakott stratégia mentén vívják küzdelmeiket. A totojázó, lassú, saját kapu elé beállt, erőtlen játékból szerencsés esetben csak egy döntetlenre futhatja.
És legutóbb, tavaly év végén is kit választottak edzővé, szövetségi kapitánnyá? Egy magyar viszonylatban talán jónak gondolt, de alapjaiban mindenfajta vezető képességet nélkülöző, szakmailag begyepesedett személyt. Az magyar edzői társadalomnak talán csak az volt fontos, hogy legalább közülük való és tán kívülről még rángatható is. Sok esetben a másodedző vitte a prímet, a taktikai megbeszélések parttalan vitákba torkolltak. Ő nemhogy motiválni, de egyben tartani sem volt képes a játékosokat, egység nem volt csak teljes káosz, ahogy az elmúlt mérkőzéseken ez világossá vált. Messze az elvárások és lehetőségek alatt teljesítettünk az ő ciklusában.
De a fordulat megtörtént. A döntéshozók egy-két hete gondoltak egy merészet és változtattak az edző személyén az utolsó utáni pillanatban. Azt mondták, a következő meccsek túl fontosak ahhoz, hogy ugyanazzal a garnitúrával fussunk neki. Jöjjön egy más kultúrában nevelkedett, külföldön elismert, más tempóhoz, hozzáálláshoz szokott, a játékban már bizonyított, de mégis fiatal és lendületes ember. Persze a belföldi „szaktekintélyek” máris kígyót-békát kiabálnak rá. De a régi és új játékosok mögötte állnak, és tudják, hogy megfelelő stratégia és szervezettség mellett új korszakot nyithatunk és győzhetünk. Tudják, hogy nekik a rájuk váró meccsekre kell kizárólag koncentrálni. Mindegy, hogy mit mondanak, és hogyan készülnek ellenfeleink, sőt az is mindegy, hogy egy-két elborult és kiábrándult szurkoló méltatlan transzparenseket írogatott vagy épp kutyagumit dobál a pályára. Egy a lényeg, az eredmény és a minden egyes szurkoló elégedettsége. Ez a hazavetődött fiatalember és újjászervezett csapata egy utolsó utáni bizalmat kér Önöktől, tőlünk a hétvégén. Legyünk ott és támogassuk őket. Talán végre többszöri nekifutás után végre bekövetkezhet a fordulat.
